2018. május 23., szerda

munkaterápia...


május 7-én reggel kinyitom a facebookot, meglátom a hirdetést: ayurvédikus főzés, gluténmentes vegán kaják, ingyen szállás a biofaluban, cserébe önkéntes segítség a konyhán. időm mint a tenger, mikor próbálnék ki egy ilyet, ha nem most? pár pillanatnyi hezitálás, aztán perceken belül lebeszélem árpival a szakáccsal és gézával a tulajjal, hogy 9-étől 13-ig máriahalmon leszek. géza javaslatát elfogadom, hogy már 8-án este lemegyek, „legyen időm megérkezni”.

gyorsan telik az idő, húzom az indulást, kifogásokat gyártok magamban, mire hivatkozhatnék, hogy lemondjam az egészet? mi a fenének kellett ez nekem, hogyan jutott ez eszembe egyáltalán, mit keresek én ott? szuperül elfoglalhatnám magam itthon, a szokásos rutinnal végzett mindennapjaimban. mindegy, ha elvállaltam, elmegyek, számítanak rám, majdcsak eltelik valahogy, és ki tudja mit tanulok belőle? nyitott leszek, és megnézem, milyen ott a világ. hisz az utóbbi időben mást sem csinálok, mint elhagyom a komfortzónámat…pár ruhát csomagolok be, minimális tisztálkodóeszközt, és egy könyvet. régen voltam kozmetikusnál, kellene egy kis smink is, de legyek csak olyan, amilyen vagyok, nem kell a festék.

fiam visz autóval, ahogy a közelbe érünk, gyönyörű a táj, ez már kicsit felvillanyoz, imádom. odaérünk a vendégházba, kedves fogadtatás, körbevezetés. egyre kerekedő szemekkel nézek körül. elvárásom nem volt, de erre biztosan nem számítottam. a biofalu szóról takaros kis házak, rendben tartott udvarok, kertjükben bioparadicsomot és minimum kecskéket nevelgető családok jutnak reflexből eszembe. hát ez minden, csak nem az. vadul burjánzó növények, szokatlan építészeti megoldások, tiszta, egyszerű szoba, és végtelen csend…és mindenütt félkész, befejezetlen, munkás kezekért kiáltó részletek…(rázz meg, rázz meg, minden almám beérett már) az jut eszembe, mondom is a fiamnak, ez olyan, mint egy szélmalomharc, mintha itt minden csak játék volna…elhatározom: nem alkotok véleményt amíg itt vagyok, csak figyelek. majd ha otthon leszek, levonom a konzekvenciákat, valamiért idejöttem, majd kiderül, miért. a hintán megakad a szemem, de tudom, hogy ez pont olyan helyen van, ahová én biztosan nem megyek majd le.




géza mondja, másnap érkezik árpi, meg a csoport, addig pihenjek, ha unatkozom és szeretek gazalni, felismerem a gyógynövényeket, akkor kitisztíthatnám a sziklakertet, csak ha kedvem van hozzá, nem kötelező. gondolom magamban, ki a fene szeret gazalni, csinálom otthon, de csak mert muszáj, ha akkor csinálom, amikor kedvem van hozzá, akkor biztos nem fogok gazalni. (kicsit cifrábban fogalmazok) teszek rövid köröket a kertben, de a tó partjáról visszafordulok, ne egyenek meg a szúnyogok. hallgatom a csendet, a madarakat, este rázendítenek a békák. lefekszem és nyugodtan alszom.

bár a reggel csodálatos a kertben, enyhe fejfájással ébredek. persze gyógyszert nem hoztam, minek, ezer éve nem fájt a fejem. majd csak lesz valahogy, pedig tudom, ha nem kapok gyógyszert ez magától el nem múlik. mindegy, legyünk nyitottak, próbáljuk meg, hátha most mégis. sokszor iszom vizet, hátha az segít. a szobám előtt üldögélve egyszerűen nem állom meg, hogy ne gazaljam ki a virágokat, máris más érzés visszaülni a helyemre, és nézelődni. a csoport késik, telik az idő, hát jó, megnézem azt a sziklakertet…felét kigazalom, rácsodálkozom a növényekre, amiket a gaz alatt találok, ez visz előre: levendula, rebarbara, petrezselyem…a kertben felfedezem, hogy a hatalmas bokor ribizli, van diófa, körtefa, nyári orgona, lonc…csodálatos növényvilág, vérzik a szívem, hogy el van rejtve a gazban…zsuzsi megmutatja, hogyan hintázik a patak felett, azt mondja, próbáld ki, most egyedül vagy, csak te tudsz magadon röhögni, és elmegy boriszt megsétáltatni. a hintázás könnyebb, mint gondoltam… mire délután árpi odaér, már a hányás kerülget. kérdezem editet, nincs gyógyszerük. árpiról nem is feltételezem, hogy lenne nála. gondolom rám van írva, hogy érzem magam, mert rákérdez, megnyomkod a kezemen pontokat, valahogyan kibírom a napot. hátha kialszom éjjel. különben megnézi, talán van nála valamilyen fájdalomcsillapító.



másnap ébredéskor még mindig ott a fájdalom a fejemben. megyek és a munka hamar beszippant. egyedül segítek árpinak. andrew barnes először magyarországon: tantrikus elvonulás, kb. 20-an vannak. mindig van mit csinálni, ha nem jelölsz ki magadnak pihenőidőt, a konyhán folyamatosan dolgozhatsz. reggel 6-tól este 9-ig nyomjuk mindennap. ebédlő rendrakás, tiszta edények feltöltése, főzés, tálalás, evés, mosogatás, mire végzel, készülnöd kell a következő kajára. ebéd után elzavarnak pihenni, mert én csak akkor hagynám abba, ha készen vagyok, de olyan sosincs, és nonstop nyomhatnám. így 1 óra pihenő két étkezés között. leveszem a cipőmet, és lefekszem pihenni.

az elvonulás hangjai csak elmosódva jutnak el hozzám, a világ a konyhába és az ebédlőbe költözött. azért munka közben (főleg a főzés elején) van idő kicsit beszélgetni, árpi mesél az ayurvédáról. nagyon kell koncentrálnom, mert gyorsan beszél, a fejfájás miatt én is lassabb vagyok, sokszor kell visszakérdeznem. az ayurvéda az élet tudománya. az élet öröm. ezek jutnak el hozzám. délután beveszem a gyógyszert, amit árpi talált, és lassan kicserélődöm. este szeretnék még kicsit a szobám előtt üldögélni, de 2-3 percnél tovább nem bírom, fáradt vagyok. már tudom, hogy sokáig kell a vizet folyatnom, hogy meleg legyen, így megfürdöm, és belezuhanok az ágyba. minden porcikám fáj.

másnap úgy ébredek, hogy énekelek magamban: „színezd újra, színezd újra, az életed ha megfakulna, ha az égbolt beborulna, ne menekülj csak színezd újra”…a dal velem marad egész nap… nekem már nem fáj a fejem, de most árpié kezd. a fáradtság és a fájdalom minden este ugyanaz. egyre több testrészem fedezem fel a fájdalom által.



megérkezik gergő, aki segít nekünk a konyhán, így az utolsó két nap leheletnyit könnyebb. délután két órát is tudunk pihenni. viszont érkezik még egy 6 fős csoport, rájuk is mi főzünk. nagyon kedvesek egyébként, amikor két rohanás között fókuszálom a tekintetem rájuk. fiatal önkéntes segítők lepik el a házat és a kertet, füvet nyírnak, egyszeriben felpezsdül a ház. az elvonulók most vidám zenére táncolnak nyitott ablakoknál, van aki a teraszon ropja, nekem éppen pihenőidőm van, egyszeriben kedvem támad hintázni, csodás kedvem kerekedik. ismerős telefonja kicsit elrontja, de úgy döntök, itt az idő az ilyeneken túllépni. a kerten élvezet végig nézni, ez fokozza a jóérzést. árpival a beszélgetésben eljutunk odáig, hogy kevés életörömöt engedek meg magamnak, estére a szobámban már tudok kicsit sírni. aztán rájövök, hogy egyedül én vagyok az, aki nem engedi meg magának, hogy igazán önfeledt legyen, és csak a saját feloldozásomra várok.

utolsó nap elsütjük a maradék lisztet, megfőzzük a zöldségeket, a gyümölcssalátába belekerül minden gyümölcs. gergő már ebéd előtt elmegy, viszi martinát a repülőtérre. ebéd után még elmosogatunk, árpi és zsuzsi is segít. búcsúzáskor megölelem árpit, misit és katát, és jólesik…visszaérkezik edit, kicsit beszélgetünk, zsuzsival megnézem a háznak azt a részét, amit még nem is láttam, ha visszahozom ide az uramat, hol lehet majd lakni. aztán megvárom a gyerekeimet, öleléssel búcsúzom zsuzsitól is, és az autóban hazáig beszélek. lányom első mondata, amikor elindulunk: mutter, te megtaláltad önmagad, cső úgy nézel ki… máskor, amikor messziről hazaérkezem, ahogyan meglátom az első házakat, a megszokottság ismerős érzése jár át, most nagyon furcsa minden, mintha egy nagy locsolótömlővel tisztára mosták volna lacházát, élesek a kontúrok.



nem volt olyan dolog, amire azt mondanám, hogy nem tetszett, egyszerűen úgy álltam hozzá mindenhez, hogy elfogadom mások másságát. jó volt, hogy engem is elfogadtak, és békén hagytak, de ha akartam, tudtam kapcsolódni is. az elején borzasztóan zavart az, amit én káosznak láttam, valószínűleg azért is, mert bennem is az van pillanatnyilag. a helyről azt fogalmaztam meg magamnak, hogy ez nem egy végállomás, hanem egy megálló, ezért szükségszerűen befejezetlen. lehet, hogy éppen ez a küldetése… hogy a keresők idetaláljanak, megpihenjenek, válaszokra leljenek, közben hozzáadjanak valamit a helyhez, az éppen megforduló emberek életéhez, és tovább menjenek az útjukon. én is találtam válaszokat, és megfogalmaztam új kérdéseket, láttam új nézőpontokat, és hajlandó vagyok azokat közelebbről is megvizsgálni. jó volt, hogy hasznomat vették, és jó volt megélni a másokról való gondoskodást. az árpitól kapott ismereteket el kell mélyítenem, fontolóra kell vennem géza mondatát (én is megérdemlek egy nem megégett lepényt), zsuzsi tanítását (pihenni kell, hogy ne forgácsoljam el magam; úgy lehet túllépni az önmagam hibáztatásán, hogy szeretem magam), és nem elfelejtenem a konyha falára írt sorokat (minden amit tapasztalok a MOST-ban végtelen szeretet és tudatosság van mögötte). rátaláltam erre a versre is, minden benne van, amit ezen a helyen láttam, megéltem, megértettem:

Aranyosi Ervin: Játék az élet

Az élet játék, játszom hát!
Nem butaságból játszom át,
nagyon is bölcs, ki ezt teszi.
Az élet élét elveszi.
Mert boldog az a pillanat,
mikor az idő száll, szalad,
s a szívemben nincs félelem,
s lelkem összhangban él velem.

Az élet játék, nagy kaland,
s minden emlék, mely megmarad,
egy színes Puzzle, s ím lehet,
a képek összeillenek.
Amint így szép sorba rakom,
átjár egy bűvös izgalom,
s újabb vágy teremt új csodát,
s élem a lét szebb oldalát.

Az élet játék, s meg lehet,
– mikor a lélek felnevet, –
amikor öröm, s szeretet
kap benne teljes szerepet,
akkor az élet végre szép,
hálás a szívem mindenért.
Játszótársakat keresek,
akikkel boldog lehetek!





2018. május 18., péntek

Úgy döntöttem...

...hogy felébresztem Csipkerózsika álmából ezt az én kedves kis blogomat.

Régen jártam errefelé, és sok minden történt velem azóta. Csak azt az egy dolgot sajnálom, hogy a tavalyi nyaralásról nem készítettem emlékeztető bejegyzést, bár lehet, hogy nem véletlen ez sem...

Mostanában sok tervem van blogolással kapcsolatban, így merült fel, hogy valahová a személyesebb bejegyzéseket is le kellene írni. Aztán eszembe jutott, hogy megvan erre a hely már régóta...

Kicsit nosztalgiáztam ma, elolvasgattam a régi bejegyzéseket, megnézegettem régi blogtársakat, holnap pedig icipicit átpofozgatom az oldalt, és megjelentetem első írásomat a hosszú kihagyás után.

Terveim szerint akkor fogok ide írni, ha olyan mondandóm akad, ami nem a főzéssel, életmóddal kapcsolatos; azokat az írásokat más, kifejezetten arra szolgáló blogokon fogom megosztani. Ide  olyan gondolatok kerülnek majd, amik foglalkoztatnak, kötődjenek azok bármilyen témához is, és nem feltétlenül érdekli azokat az embereket, akik a főzés miatt keresnek meg. Úgy hogy csak az olvassa, akit érdekel, hogy mit gondolok!😉...


2016. január 3., vasárnap

Ami tavaly kimaradt...

a 25 éves Művészetek völgye, először a teljes 10 napra. Tele élménnyel azóta is visszaszámolok, és várom az idei nyaralást...

Néhány kiragadott pillanat:


Fiam első véradása, én most nem kísérleteztem...

A Színház színpad Taliándörögdön volt

Taliándörögdi utcakép

Taliándörögdi utcakép

Taliándörögdi utcakép

Egy taliándörögdi kiállításon találtam

Szentbékkálla - első kirándulás (bőrig ázva, eltévedve, hosszúra sikerült gyaloglás)



Szentbékkálla, Kőtenger - második kirándulás


Szentbékkállai kirándulás balatoni csobbanással megspékelve





Bubuék udvarán 

Bubuék udvarán













2015. december 26., szombat

Karácsony...

    "Ajándékot adni nagy művészet! Úgy gondolom, hogy az ajándékozásnak három típusa van.
  • Az alapszint az, hogy adok valamit, ami nekem tetszik – és remélem, hogy majd a másik is örül neki, de gyakran azért nem talál be a dolog. 
  • A második típus már figyelembe veszi a másik embert is, hogy neki mire van szüksége, de általában megpróbáljuk kiiktatni a kockázatot: olyat veszek, amire tudom, hogy szüksége van, tudom, hogy szereti, akár kipuhatolom, vagy konkrétan megkérdezem, mire vágyik, esetleg pénzt vagy utalványt adok, hogy vegyen rajta, amit akar. Pedig az ajándéknak épp a rizikó a legizgalmasabb része, ezért érdemes igazán ajándékozni! 
  • A harmadik típus tehát, ami szerintem az ajándékozás csúcsa, bár manapság ritkább, erre épít: én, az ajándékozó, a másik ismerete és szeretete alapján megpróbálok ráérezni, mi lenne az, amit a másik talán nem is tudna kérni, de valami olyan, amire a szíve mélyén vágyik. Ha hajlandó vagyok ezen gondolkodni, kitalálni, és vállalni a kockázatot, hogy adok neki egy ilyet, akkor ebben igazán megtalálhatom az ajándékozás minden örömét: a készülődés, az izgalom és végül a meglepetés boldogsága. Ez, a nem várt meglepetés kockázata és a felette való öröm egyébként nemcsak karácsonykor, de a hétköznapi életben is nagyon jól működik. 
         Aztán ott van az ajándékozás másik oldala, az ajándék elfogadása. Találkoztam emberekkel, akik arról meséltek, hogy szívesebben adnak, mert ha kapnak, akkor zavarba jönnek: ha túl nagy az ajándék azért, ha kicsi, akkor meg azért, de kényelmetlenül érzik magukat ilyenkor. 

         Ez a téma messzire vezet, a mit érdemlünk meg, mennyit érünk, egyáltalán, megengedjük-e magunknak a boldogságot kérdésköréhez. De a karácsony e kettő összhangjával, adással és elfogadással együtt teljes."

dr. Buda László